Londoni élménybeszámoló: a Scratch Meccs győztesek három napja a Facebook-kal és Londonnal

2016. 12. 05.

IMG_2881

Nagy nap volt április 29-e a Skool csapat számára. Eljött a pillanat, hogy a 2015-ös Scratch Meccs programozóverseny fődíjaként elinduljunk Londonba egy tanulmányútra a győztes csapattal.

Dorka, Zsófi és Virág, az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium 16 éves diákjai, a londoni Facebook központban ismerkedtek a világ egyik legirigyeltebb munkahelyével, fejlesztőivel, és még a Scratch Meccsre készített nyertes projektjüket is bemutatták.

A három napos program során a lányok megnézhették London nevezetességeit is, és ellátogattak a híres Tudományok Múzeumába (Science Museum) is, ahol még több tudással gazdagodtak a tudományos és mérnöki felfedezések világából.

A lányok szerint: “a londoni látogatás rengeteg fantasztikus programja és látnivalója közül messzemenőleg a Facebook iroda volt a legizgalmasabb része az útnak. Nem csak a folyton mosolygós és lelkes emberek, de az egész munkakörnyezet mérhetetlenül magával ragadó és inspiráló volt. Biztosan kijelenthetjük, ez a hely mindannyiunknak örök élmény marad.

De nézzük, mit gondoltak a lányok bővebben erről az élményekkel teli három napról. Lent olvashatjátok Dorka, Zsófi és Virág saját beszámolóját, hogy az ő tollaikból halljátok, hogyan élték meg ezt a különleges utazást.

Ne felejtsétek, a Scratch Meccs verseny idén is várja a számítástechnika iránt érdeklődő lányokat! A felkészülésbe, a három fős csapat összeállításába már most érdemes belevágni, a jelentkezést ugyanis szeptemberben nyitjuk meg.
Részletekért nézzétek meg a Scratch Meccs oldalát: www.scratchmeccs.hu

 

A little flirt with London 

avagy Varga Dorka története

A reggeli ébredés procedúrája esetemben szerencsére meglepően könnyedre sikeredett pénteken. Úgy hozta a sors, hogy az ébresztőórám előtt öt perccel, magamtól felébredtem – vagy inkább az izgatottságtól – így hajnali 2:25-ig tűkön ülve vártam a hangjelzést. Majd amint megszólalt, szinte kirobbantam az ágyból, be a konyhába, egy gyors kávé, öltözködés, bedobtam a bőröndbe amit még be kellett, aztán már kaptam is az üzenetet Zsófitól, hogy a fuvar előállt. Anyukámmal leszáguldottunk a lépcsőn, bevetettük magunkat a kocsiba, és már úton is voltunk, hogy összeszedjük Virágot. Mindezek után célba vettük a repülőteret, ahova a 4:30-as találkozót megbeszéltük. Kisvártatva össze is találkoztunk a SKOOL-os párossal, Zsófival és Petivel, váltottunk pár mondatot, majd megindultunk a kapuk fele. Ekkor kezdetét vette az “első alkalom”. Az első, hogy ilyen biztonsági folyamatokon megyek keresztül, és az első, hogy a föld felett sok-sok méterrel repkedek egy óriás masina jóvoltából. Ahogy elfoglaltuk helyeinket, a repülógépes kisasszonyok bemutatták, hogyan kell helyesen felvenni az oxigénmaszkokat, és eljárták jellegzetes táncukat, hogy tájékoztassanak minket a vészkijáratok hollétéről. Majd a repülőgép megindult, elemelkedett a földtől, engem meg elfogott a nagybetűs PÁNIK. Hát, én életemben ennyire nem voltam még lesokkolva. Nem féltem kifejezetten, egyszerűen csak a helyzet volt elképesztően ismeretlen, de a levegő vétel, és a normális pulzus még így is távoli, elérhetetlen álomnak tűnt. Azonban 5-10 perccel később már én is érdeklődően kémleltem a tájat az ablakon keresztül, és készítettem lelkesen tipikus turista képeket arról, milyen három méterrel a felhők felett.

Facebook fellegvár

Viszonylag simán földet ért a repcsink, sőt, én is már egészen könnyedén átvészeltem a jelenetet. Gyorsan lekászálódtunk, hogy aztán megismerkedhessünk a vendéglátónkkal, a Facebookkal. Egy rövid séta után meg is érkeztünk az irodába, amit ha egy-két szóval kéne jellemeznem, azt mondanám, az álom munkahelyem. Óriási színes graffitik, freskók tarkította falakkal, minden emeleten kis kávézóval és nasi-állomással, ping pong asztallal, saját cukorkabolttal és játékszobával, ahol még falat is lehetett mászni és rengetek különböző kreatív elfoglaltsággal tudott az ember eltölteni időt. De ez még semmi. Nem csak a hely volt fantasztikus. Az ott dolgozó emberek is egytől egyig be tudták aranyozni az ember napját. Magával ragadóan édes személyiségük, családias hozzáállásuk és lehengerlően nyitott és udvarias modoruk számomra egyedülálló. A nap folyamán volt szerencsénk beszélgetni rengeteg Facebookos dolgozóval is, köztük meglepetésünkre egy-két magyar arccal szintén. Hihetetlen mennyi színes egyéniség megfér egy ilyen cégnél. Idővel aztán még arra is sor került, hogy bemutassuk picit a játékunkat, beszéljünk róla pár percet magyarul, és angolul egyaránt. Örök élmény marad az érzés, amit akkor éreztünk, hisz az ott lévő emberek tényleg érdeklődtek az után, amit véghez vittünk, és lelkesen kísérték figyelemmel a kis előadásunkat, amivel bebizonyítottuk, hogy igenis a lányok is képesek összehozni egy számítógépes játékot.

Facebook iroda 1

kiruccanás Ázsiába

Csörömpölnek az edények, a levegőben kellemes szójaszósz és gyömbér illat terjeng… Igen, a mozgalmas napunk megkoronázásaként betértünk egy ázsiai étterembe, nevén nevezve a Wagamamába, ahol mindannyian különleges japán fogásokkal enyhítettük farkaséhségünk. Zsófi, Virág és én hasonlóan egy isteni tésztás étel mellett dötöttünk, míg a többiek merészebbek voltak, kacérkodtak picit a tengerek egzotikus világával, és egy rákos ramenre tették a voksukat.

ötcsillagos ébredés

A szállásra érve épp hogy sikerült lezuhanyozni, máris mindenki esett be az ágyba, hogy kipihenje az aznapi megpróbáltatásokat. Másnap azonban minden fáradtságunk elfelejtettük, hisz olyan fantasztikus reggeliben volt részünk Peti jóvoltából, amit még az angol királynő is megirigyelt volna. Különböző zöldségek, uborka, hagyma, avokádó, gombás tojásrántotta, narancslé, bagel és friss édes péksütemények vártak minket egyből az ébredésünk után a konyhába érve.

ámulatból ámulatba

A pénteki naphoz viszonyítva ez a napunk sem telt kevesebb eseménnyel és élménnyel. Reggeli után összefutottunk a tegnapi társaságunkkal, Bertával, és Gabival, az anyukájával, aki a Facebook egyik lelkes dolgozója, hogy utána közösen célba vegyük a Portobellon lévő hatalmas forgatagot. Utcai árusok tömkelege fogadott minket különböző különlegességekkel. Londont idéző szuvenírektől kezdve meg sem állt a sor a steampunk apróságokon és szépséges virágokon keresztül a fantasztikus, illatos ételekig. De ezen a kiruccanáson nem csak a szemünk és illatérzékelő szerveink kényeztettük. Élményeink sorát színesítették különböző, tehetséges utcazenészek is. Volt köztük kifejezetten fiatal, de egészen koros úriember is, minden korosztály felvonultatta ragyogó tehetségeit.

két órányi “rohamvágta”

Buzgó turistákhoz híven mi is telhetetlennek bizonyultunk, és mindenképp annyi programon szerettünk volna részt venni, amennyin csak lehetséges. Így azonban határozott és szoros ütemtervet kellett diktálnunk. Ez az esetünkben körülbelül azt jelentette, hogy előre egyeztetetten volt 2 óránk bejárni a teljes Science Museumot. Persze Peti és Zsófi rugalmasan álltak a dologhoz, minden programot úgy alakítottak, hogy nekünk tetsszen, de mi szerettük volna, ha tényleg minden jóból kapunk egy kicsit. Ezért aztán elég sietősen, de annál még eltökéltebben vetettük bele magunkat a tudományok izgalmas világába. A kiállított tárgyak egytől egyig érdekesek voltak, sok témához kapcsolódóak, mindenki megtalálhatta a maga területét.

Facebook iroda 3

piri-piri

Az újabb eseménydús, pozitívan fárasztó nap végén még mászkáltunk kicsit a Kínai negyedben, majd lezárásképp betértünk a Nando’s-ba, hogy teszteljük a csípős ételek iránt tanúsított tűrőképességünk. Szerencsére mindannyian nagy rajongói vagyunk az erős ételeknek, így valamennyien találtunk valami kedvünkre valót.

az utolsó reggel

Előző nap végül elég későn kerültünk ágyba, így az utolsó reggeli ébredésünk kicsit hosszabbra húzódott. Azonban ez nem akadályozott meg senkit abban, hogy ismét fantasztikus reggelit költsünk el együtt, majd elinduljunk utolsó sétánkra a városban. A finom falatok elfogyasztása után mindenki becsomagolt és összekészülődött, ezután leadtuk a bőröndjeinket, majd nekiláttunk, hogy a maradék időbe annyi látnivalót sűrítsünk bele, hogy a lábunk is leszakadjon. Meglátogattuk a Buckinghem palota tulipánoskertjét, szemeztünk a bohókás sisakos, megnevettethetetlen őreivel, lepihentünk kicsit a St James’ parkban, igazi angol vasárnapi ebédet ettünk egy útba eső étteremben, majd este fele végül elindultunk a reptérre.

összefoglalás

Összességében nagyon boldog vagyok, hogy végül Zsófi rávett engem és Virágot erre a versenyre. Rengeteg élménnyel gazdagodtam, sok új dolgot ismertem meg, életemben először repültem, megnézhettem élőben a Big Ben-t, és találkoztam két elképesztő emberrel, akik végigkísértek minket ezen a három napon, eltűrtek minket, akkor is amikor fáradtak és nyűgösek voltunk, akkor is amikor kicsattantunk és pörögtünk. Mindig próbáltak segíteni és szuper dolgokat mutatni. Ezúton is köszönök mindent Zsófinak és Petinek. És természetesen ezer hála a SKOOL-nak és a Facebook-nak, hogy lehetővé tették ezt a kis kiruccanást Londonba.

 

Ádám Zsófia története

Két csapattársam és barátnőm Dorka és Virág voltak, előbbi született zenész alkat, utóbbi pedig igen jól rajzol, emiatt tudtunk hatékonyan együtt dolgozni a játékon is. A „mi ezt és amazt csináltuk” általában rám és az előbbi kis csapatra vonatkozik.

Szóval Pénteken borzasztó korán kellett kelnünk, de nem bántuk, szükség volt erre, hogy kihasználhassuk az időnket a Facebook irodában, ahová még így is – egy bő két órás repülőút, majd egy kis vonatozás után – valamikor 10 és 11 között (nem az órámat figyeltem őszintén szólva) sikerült betévednünk. Onnantól kezdve a magam csöndes módján pörögtem végig a napot. Az iroda egyszerűen elképesztő (és természetesen minket már a korlátlan nasival lekenyereztek, szinte szó szerint), színes, barátságos, tele poszterekkel, legóval és mindennel, amit az ember egy ilyen helyre képzelhet. Jól telt a napunk, megismerkedtünk az irodában dolgozó magyarokkal, és néhány nem magyarral is, meséltek a munkájukról, ráadásul annyira barátságosak voltak, hogy a végén még kósza beszélgetéseket is sikerült kihúzniuk belőlem, ami, gyakori félénkségemből fakadóan, nem egy rossz eredmény. Körbejártuk az emeleteket, kipróbálhattunk egy virtuális valóság szemüveget, láttunk alvókapszulát, vicces tematikák szerint elnevezett termeket, és időközben még a menzára is beugrottunk egy ebédre. Ugyan a „menza” magyar jelentésárnyalata elveheti az ember/iskolás étvágyát, de mindenkit biztosítok róla, ez NEM olyan menza volt, inkább olyan pár csillagos étterem feelinget árasztott. Szóval bejártunk mindent, megismerkedtünk mindenkivel, majd ajándékokkal úgy felpakolva, hogy szinte ki se láttunk mögülük, átmentünk a kisebbik irodába, ahol egy – a trónok harca után „Winterfell”-nek (’Deres’) elkeresztelt – teremben ott dolgozó hölgyekkel beszélgettünk. Az egyiküknek köszönhető, hogy ez az együttműködés a skoollal létrejött, és ők is nagyon kíváncsiak voltak ránk, és a játékunkra. (Ez csak engem lep meg mindig?) A nap végére, fáradtan, (de én például büszkén, hogy kommunikáltam angolul, értelmesen) értünk takaros apartmanunkba, ahonnan a cuccokat lepakolva mentünk este vacsorázni. Vacsorára a Wagamamába voltunk hivatalosak, egy ázsiai étterembe, mivel ez Gabi egyik kedvenc helye. Gabi szintén a facebooknál dolgozik, de most tulajdonképpen kislányával, Bertával nyaraltak, így több helyre is együtt mentünk, amiért kis csapatunk azt hiszem igen hálás volt, mit ne mondjak, a minél nagyobb jó társaság senkinek nem tesz rosszat. Szóval tésztás-leveses vacsoránk után, ami tényleg nagyon finom volt, mentünk megint vissza a szállásra, és nemsokára már hortyogtunk, reggelig meg se moccanva.

A szombat már nem annyira beltéri események sorozata volt, bár a „kötelező városnézés” az időjárás előrejelzés miatt vasárnapra maradt. A délelőttöt a Portobello Road-on töltöttük. Ez a neves út természetesen tele volt emberekkel, turistákkal. A lányokkal hárman, egymás kisujjába kapaszkodva törtünk előre folyamatosan tátott szájjal és leesett állal a bizsut, zenei cd-ket és egyéb más portékákat kínáló színes árusok között áramló forgatagon. Komoly szervezést igényelt, hogy megálljunk egy-egy árusnál, anélkül, hogy elvesznénk, de persze a színes, vicces zoknik, a zsebórák, a „one-of-a-kind” medálok és banksy sokadszorra újranyomtatott alkotásai megérték a fáradtságot. Egy kis kávézás után végül kimenekültünk a tömegből, és a „science museum” felé vettük az irányt, méghozzá piros, emeletes („double decker”) buszon folytatva utunkat. Lehet, hogy nem először ültem ilyen járművön, de az élmény megunhatatlan, főleg amikor fönt ülve az ember többször is elgondolkodik: „Most elütöttük azt a biciklist, vagy nem?”, bár szerencsére eddig mindig nem volt a válasz. Be kell valljam, már a „science museum” táblánál kerekedett a szemem, és ahogy megláttam az előtérben az „energy hall”-ban elhelyezkedő gőzgépeket, már a nyálam is csorgott, és tudtam, ma ez lesz az én helyem. Tudni kell a múzeumról, hogy hatalmas, mi pedig egy lefárasztott lajhár sebességével haladtunk, először is mindegyik gépezet működését végigtanulmányozva az érintőképernyők segítségével. A lelkesedésem mostanáig sem csillapodott, szóval, akit érdekel, hogy például hogyan szabályozták Watt gőzgépén a gőz erejét az ember számára is hasznossá tévő kerék sebességét, keressen fel nyugodtan, szívesen elmondom, már amit tudok. Ezután megnéztük az óra kiállítást, ami tulajdonképpen ötvözte az órák gyönyörű, a legkülönfélébb anyagokból készült borításait és a kifinomult mechanikus óraszerkezeteket, amiket szintén próbáltunk megérteni. Egy kis keresgélés után a következő célpontunk az „Information Age” kiállítás volt. Ez 6 blokkra van felosztva, az információ továbbítás fejlődésének fontos sarokpontjai alapján, mint a kábel, a rádióhullámok, a műholdak, vagy éppen a web. Itt az ajánlott idő 60 perc volt az egész teremre. Ehhez képest Virággal csak első blokkban 20 percet töltöttünk el, így végül sajnos a kiállítás végét már szinte futva néztük meg, bár a Turingról szóló részt még sikerült elolvasnom. Végül az „exploring space”-re már nem maradt időnk, bár talán nem is baj, jóból is megárt a sok. Végülis egy kínai negyedbeli séta mellett döntöttünk, ahol sikerült különleges ízű pocky-kat is beszereznünk, és végül a nando’s-ban költöttük el csirke vacsoránkat. Az este vége a szálláson énekléssel és Gabi kislányának a lefárasztásával telt, nagyon jól éreztük magunkat, és miután ők is hazamentek (illetve a saját szállodájukba), azután szintén nem tartott sokáig elaludni. Na igen, nem véletlenül most írom ezt a beszámolót, és nem ott, helyben.

Elérkezett a vasárnap, bár a repülőnk éjszaka ment, így azért még bőven jutott időnk várost nézni. Gyönyörű idő volt, nem gondoltam volna, hogy Londonban fogunk leégni, de a végére csak sikerült. Reggeli és egy kis metrózás után sétálni indultunk. Láttunk lovas őrségváltást is, bár ezek nekem már mindig furcsák maradnak, főleg a lovas díszőrség csizmája. A sok félelmet nem ismerő, és a „Horses may kick or bite” táblát figyelmen kívül hagyó fényképezkedő turista mellett haladtunk tovább. Utcai zenészeket figyeltünk, majd körbejártuk a Big Ben-t és a Westminster Abbey-t, és megnéztük a Temze partot. A „St. Margaret’s Church” után egy kissé messzebb húzódva a Big Bentől álltunk neki mi is fotózni. Végülis a St. James’ Parkban kötöttünk ki, ahol a kacsák, kárókatonák, hollók és egyéb érdekes állatok megfigyelése után a füvön heverészéssel, napozással ütöttük el az időt. További kis séta után a Buckingham palota, és a hozzá tartozó tulipán tömegek következtek, majd ebédelni indultunk. Végülis találtunk magunknak egy viszonylag üresebb pubot, ahol a hagyományos „Sunday roastot” próbáltuk ki, yorkshire pudinggal és zöldségekkel. Ezután a „nagyon brit” nap után visszamentünk a bőröndökért a facebook irodába (ide „költöztünk át”, miután a szálláson nem maradhattunk) és elindultunk a reptér felé. A borzasztó tömeg ellenére a vonaton eljutottunk Lutonra, ahol a csomagok feladása és a biztonsági ellenőrzés kisebb problémázásai után rászabadultunk az akciós édességekre a „duty free” boltokban. Végül csokival felszerelkezve szálltunk föl (még jó, hogy elbírt a gép), és hazafelé már szinte végig aludtunk, hosszú három nap volt.

A Ferihegyen még egy kis megbeszélés és a „könnyes búcsú” után végülis véget ért az utunk.

 

Facebook iroda 3

 

Kőnig Virág élményei

Az utazás kezdeteként a túlságosan is korai kelés sajnos megviselt, de szükség volt rá, mivel az utazásunk fő céljához mégiscsak időben kellett eljutni. A repülő sikeresen felszállt, ez volt az első alkalom, hogy ily módon utaztam, így ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem. Már nagyon vártuk a kis csapatunkkal, hogy megérkezzünk Londonba, majd mikor elérkezett a pillanat, a hatás nem maradt el. Meglepően óriási, főleg egy vidékinek. Ugyanakkor a látvány bámulatos, a hangulat utánozhatatlan, melyet az utcai zenészek és a régies épületek garantálnak. Napunk fénypontja a Facebook iroda pedig kifejezetten meglepő volt számomra. Mikor megérkeztünk, egyből megkínáltak kávéval, illetve csokival, amivel igen könnyen le tudtak kenyerezni. Borzalmasan nagy, ugyanakkor barátságos és színes hely, látszik, hogy a dolgozók jól érzik ott magukat. A lekicsinyített változata akár az álommunkahelyem lehetne. Beszélgettünk magyar dolgozókkal, illetve nem csak magyarokkal, akik mind nagyon kedvesek voltak. Megtudhattuk tőlük, pontosan mit dolgoznak az irodában, hogy jutottak be. Nagyobb szünetként elmentünk az ebédlőbe, amelyben óriási választék tárulkozott elénk, a süti pedig, amit ettem, isteni finom volt, ugyanakkor a nevét sajnos elfelejtettem. Az irodából ajándékokkal bőségesen ellátva elsétáltunk a szállásunkra, mely kifejezetten otthonosnak mutatkozott. A lányokkal be is rendezkedtünk az elkövetkezendő napokra a szobánkba, lepihentünk picit, illetve az ajándék kezeslábasnak megörülvén pár csodálatos és kifejezetten magas intelligenciára utaló képet készítettünk. Vacsorázni a Wagamamába mentünk, ahol nagyon finom tésztákat illetve leveseket ettünk. A nap lezárásaként ádáz harcot vívtunk a fürdőszobáért, hogy aztán a takarónkba burkolózva kipihenjük az aznapi korai kezdésünket.
Második napunk egy kiadós reggelivel kezdődött, melyért Peti kiérdemel egy mesterszakács címet. Ezek után első célpontunk a Portobello Road volt, ahol a tömeg csak úgy sodort magával az árusok tömkelegébe. Nem tudom, hogy mindig ennyi ember szokott-e itt lenni, mindenesetre gazdagabb lettem pár számomra kedves kis holmival, amit nem épp anyák napjára vásároltam, de természetesen azt sem felejtettem el. Miután kikeveredtünk a tömegből, egy kisebb uzsonna után felszálltunk arra a tipikus piros emeletes buszra, amelynek természetesen az emeletén foglaltunk helyet. Az út alatt jól elálmosodtunk,megcsodáltuk szemhéj alól London utcáit, majd megérkeztünk a Science Museumba. Zsófi a gőzgépek hatására egyből felébredt, melyeket egytől-egyig végig is néztünk. Az óráknál már én is teljesen felébredtem, megpróbáltuk kitanulmányozni a működésüket kisebb-nagyobb sikerekkel. Mikor ezen résznek is a végére értünk, rá kellett döbbennünk, hogy a múzeumra szánt idő nagyrészén már túlvagyunk. Ekkor az utolsó általunk kinézett kiállításra siettünk és a tipikus lassú tempónkkal el is kezdtük. Miután újra sikerült rájönnünk, hogy eltébláboltunk az első pár négyzetméteren vagy fél órát, a többi részen végigszaladtunk, hogy legalább lássuk a végét is. A múzeumtúra végeztével a kínai negyedbe vetettük magunkat, ahol nem volt sokkal kevesebb ember, mint napunk kezdetén. Egy japán édességboltot megrohamoztunk és három csomag pockyt szereztünk, majd többé-kevésbé testvériesen elosztottuk a későbbiekben. Mivel a kínai ételek annyira nem nyerték el a csapat szimpátiáját, a Nando’s-ba mentünk vacsorázni, ahol csípős csirkét és nagyon finom köreteket ettünk, nem mellesleg újratöltős üdítővel. A nap zárásaként a szállásunkon énekelgettünk és zenét hallgattunk újdonsült barátnőnkkel, amivel jól kifárasztottuk magunkat és őt is. Az este további részéből már csak annyira emlékszem, hogy ledőltem az ágyba.
Vasárnap elérkezett a Londonban töltött utolsó napunk, így a reggelt az ajándékaink bőröndbe erőltetésével töltöttük, melyek végül behódoltak a nyers erőnek. Miután újabb kiadós reggelit fogyasztottunk, elhagytuk a szállást és metróztunk egy jót. Ha csak hárman lettünk volna, biztos elvesztünk volna a metróban. Az első amit megcsodáltunk, az egy lovas őrségváltás volt, mely nem tartott sokáig. A tömeggel haladtunk tovább a Temze partjához, ahol hallgattunk egy kis zenélést illetve gyönyörködtünk a kilátásban. A Bigbentől nem messze egy kis füves részen pedig bonyolult tornagyakorlatokat hajtottunk végre egy kép kedvéért. Az utunk a St. James’s parkba vezetett tovább, ahol megcsodáltuk a park lakóit. Lepihentünk a fűbe, ahol lőttünk pár képet a terepmintás plüssmacimról, aki a bőröndben lévő helyhiány miatt a hátizsákban kötött ki. A Buckingham palotát természetesen nem hagyhattuk ki, ahol megcsodáltuk a gyönyörű vörös és sárga tulipánokat, illetve a ,,fűre ne lépj” táblára fittyet hányó turistákat. Persze a táblát már csak akkor vettük észre, mikor már mi is a tulipánokat tanulmányoztuk igen közelről. Az ebédünket egy kedves kis pubban töltöttük, ahol egy tipikus vasárnapi brit ebédet választottunk Zsófi ajánlására. Az idő sajnos hamar eltelt, az étel meg elfogyott, így el kellett indulnunk a reptér felé, úgyhogy metrózás után felszálltunk a vonatra, amely vagy több száz emberrel együtt elvitt minket Lutonba. A vonatból kiharcoltuk magunkat, a csomagokat feladtuk, átjutottunk kisebb nehézségek árán az ellenőrzésen és megrohamoztuk a reptéri csokiboltot ajándékok reményében. A felszállás után elfogyasztottuk vacsoránkat és a fáradalmak illetve a teli pocak hatására a repülést végigaludtuk. Ferihegyen a csomagunkat levadásztuk, a szülőket megtaláltuk és búcsúztunk Zsófiéktól. Ezúttal is szeretném megköszönni nekik az utat, a fáradságokat, amiket értünk tettek és hogy nem másztak falra miattunk már első nap. Az utazás minden percét élveztem. :)